Egy versenyre készültem, ahol tudtam, szakmai zsűri előtt, cukrászokkal mérettetek meg. Egy ideig azon gondolkodtam, normális vagyok-e egyáltalán, hogy ilyen kihívásnak engedek... Aztán az első, majd a második fordulót is sikerrel vettem. Én csodálkoztam a legjobban, főleg, hogy a világon semmi szakmai előképzettségem nincsen, nem vagyok sem szakács, sem cukrász, csak a kíváncsiság, az ételek és az alkotás öröme az, ami elindított ezen az úton.
A feladat nem volt túl komplikált, de a maga nemében egyszerű sem, mert valami trendi és finom, ugyanakkor kompakt, és egyszerűen fogyasztható, tálalható édességet kellett produkálni, mivel a "meghallgatás" (kóstolgatás...) igen egyszerű körülmények között zajlott.
Úgy döntöttem, amerikai sajttortát készítek, de nem tartottam túl jó megoldásnak a hagyományos pitetortaformát, mivel ott felvágni nem tudtam volna, szeletben szállítani meg - valljuk be őszintén - egy kis utaztatás után nem túl vonzó eredménnyel jár...
Így aztán fogtam a morzsából készített tésztát, belenyomkodtam egy muffin-formába, és a kis mélyedésekbe tölöttem a sajtos krémet. Így aztán egyszemélyes, krémes-édes minitortákhoz jutottam, amelyeket nem kellett szeletelni, pakolgatni, csak tányérra tenni és behabzsolni. A verseny előtti estén készítettem el, és csak egy pár másodpercen múlott, hogy nem dézsmálta meg a család félreértésből a versenyre félretett darabokat.
