Szilka Manufaktúra

Jól elkaptam a kis tapsifülest. Azaz nem én kaptam el, azonban én voltam, aki megadta neki a végtisztességet, véleményem szerint olyan módon, amelyet ő is csattanó, vidám fülekkel néz az  örök vadászmezőkről. (Bár kiindulva az evolúciós hierarchiából a nyúl az örök vadászmezőkön is nyilván menekülő pozícióban van, mivel vicces lenne, ahogy kergeti az oroszlánt...) Egyszóval a végtisztesség répából, lilahagymából, petrezselyemlevélből és -gyökérből állt, nem elhanyagolható mennyiségű fokhagyma társaságában. Ebből aztán ízgazdag, sűrű, ragadós alapot főztem. Amint elkészült a husi (nocihosi, ahogyan lányom mondja), kivettem az alapból, és egy kicsi forrólevegővel megkínáltam légkeveréses formában, és mártást készítettem az alapból tejföllel és egy kicsi mustárral. Mi más lehetne a kísérője, mint egy igazi, régimódi zsemlegombóc, jelen esetben szezámos - petrezselymes reformformában. Senki sem panaszkodott az asztaltársaságból...

Egyszer egy kedves ismerősöm pironkodva rákérdezett, hogy mitől ilyen gyönyörű aranysárga a piskóta, amit sütöttem. Talán színezék van benne? Nagyra meresztettem szürkés szemeimet, pupilláim hosszúkásra nyúltak a csodálkozástól. Miért is tennék én valamibe színezéket, amikor csodasárga anélkül is??? Egyébként sem szeretem a kemikáliákat, hát még megenni... Főleg egy olyan dologba, amit azért készítek, hogy kényeztessen... 

A válasz: házi tojás. Nem igazán tudtam a különbséget, amíg nem kényszerültem rá, hogy tojásgyári tojásból süssek valamit. Vidéki lyány lennék vagy mi. Ott természetes volt, hogy a tojás nem a tojástartóban alakul ki, hanem vörös tarajú tyúkok követik el két boldog kaprigálás közben. Persze piskóta lett a gyári tojásból is, de inkább szürke, mint sárga. A tojásban található természetes karotint pedig senki nem tudja úgy pótolni, hogy hasonló eredménnyel járjon. Egyszer olyan házi tojást használhattam, amit olyan tyúkok tojtak, amiknek ősszel pirospaprika hulladékot adtak. Piros volt a tojás sárgája. A piskóta pedig narancssárga. Ezek a világunk igazi értékei, és nagyon kevesnek adatik meg, hogy testközelből megismerhessék.

A képen látható piskóta házi tojásból készült, nem túráztattam fotosoppppal, ragyogó sárga lett, és nem rontott az élvezeti értékén a tejszínes gesztenyekrém sem. A keserű csokicsíkok pedig oldották a többi összetevő édességét. A tejszínhab? Az pedig a gesztenyéhez egyszerűen jár.

Egy versenyre készültem, ahol tudtam, szakmai zsűri előtt, cukrászokkal mérettetek meg. Egy ideig azon gondolkodtam, normális vagyok-e egyáltalán, hogy ilyen kihívásnak engedek... Aztán az első, majd a második fordulót is sikerrel vettem. Én csodálkoztam a legjobban, főleg, hogy a világon semmi szakmai előképzettségem nincsen, nem vagyok sem szakács, sem cukrász, csak a kíváncsiság, az ételek és az alkotás öröme az, ami elindított ezen az úton.

A feladat nem volt túl komplikált, de a maga nemében egyszerű sem, mert valami trendi és finom, ugyanakkor kompakt, és egyszerűen fogyasztható, tálalható édességet kellett produkálni, mivel a "meghallgatás" (kóstolgatás...) igen egyszerű körülmények között zajlott.

Úgy döntöttem, amerikai sajttortát készítek, de nem tartottam túl jó megoldásnak a hagyományos pitetortaformát, mivel ott felvágni nem tudtam volna, szeletben szállítani meg - valljuk be őszintén - egy kis utaztatás után nem túl vonzó eredménnyel jár...

Így aztán fogtam a morzsából készített tésztát, belenyomkodtam egy muffin-formába, és a kis mélyedésekbe tölöttem a sajtos krémet. Így aztán egyszemélyes, krémes-édes minitortákhoz jutottam, amelyeket nem kellett szeletelni, pakolgatni, csak tányérra tenni és behabzsolni. A verseny előtti estén készítettem el, és csak egy pár másodpercen múlott, hogy nem dézsmálta meg a család félreértésből a versenyre félretett darabokat.

Valami finomra vágytam. Ráadásul gyorsan. És ez a két tulajdonság a konyhában sok esetben nem esik egybe.

Aztán úgy döntöttem, nem az alapanyag, hanem a tálalás lesz újszerű, nem kell sütnöm, mégis nagyszerű édességet majszolhatok semmi perc alatt. Ráadásul a vendégek elé is odatehetem pironkodás nélkül.

Kekszmorzsa kellett, minden egyéb adott volt. Éles narancsszín, házi sárgabaracklekvár, mélybarna, keserű kakaó, feketecsoki, amolyan 85 százalékos, egy kevés, roppanós dió a szüleim tanyájáról, illetve karibi illatokat eregető fehér, ropogós, nagyra őrölt kókuszkopra. Ennyi az egész. Leírni hosszabb, mint megcsinálni és megenni. A feketecsoki és a kakaó kesernyés - meggyes íze és a baraclekvár némi sacher-beütést kölcsönöz, a magvak és a kókuszkopra izgalmasan roppan minden harapásnál. Nem bántam meg a csak-össze-kell-dobni receptet.

Régóta gondolkodom azon, hogy egy tematikus helyen kellene rendbeszednem a kis édes (vagy éppen nem édes) apróságaimat. De valahogy mindig elmaradt. Végülis saját blog nélkül is ország-világ elé tárhatom a remekbeszabott szénhidrát-retteneteket, amivel riogatom imádnivaló környezetemet, nem? Akkor meg???

Aztán az elmúlt néhány napban mindig belebotlottam valamibe, ami szépen lassan afelé sodort, hogy lépni kellene az ügyben.

Jelentem: az első lépést megtettem.